Avagy: Azért vannak füleink, mert hallunk!
Vannak azok a pillanatok, amikor nincs mit tenni. Ilyen például az amikor valaki arra amit te vitathatatlan értéknek gondolsz, érthetetlen módon, megalázóan, és szinten aluli módon beszél.
Nincs alapja a társalgás folytatásának. Neked fáj, és ő pedig “tudod” elvesztett valami lényeges elemet az életéből. A valóság egy darabja, rejtve marad előtte.
Megemlíted például azt a szót, hogy komolyzene, és ez kiveri a másikban a biztosítékot. – Ő sosem. Nézel hülyén. Nem érted. Ő meg azt hiszi érti, és tudja mire mond nemet.
Nyilván nem olvasta Hamvas Bélától – a Zene metafizikájáról szóló gondolatokat, sem azt hogy Beethoven a 7. szimfóniában titáni zenét alkotott, és az Isteneket kirabolta vele.
Ott állsz, és mondanád, ember… de csendben maradsz.
Helyette vakargatod a füled tövét, s érzed a halló járatokban rezdüléseit körmöd hegyének, és ennek is több értelme van mint megszólalni.
Pedig szíved minden vágya volna mesélni neki arról, mit is nyilatkozott Bettina von Arnimnak Beethoven:
„Ha kinyitom szememet, sóhajtoznom kell, mert amit látok, ellenkezik az én vallásommal. A világot meg kell vetnem, mert nem sejti, hogy a zene magasabb kinyilatkoztatás, mint minden bölcsesség és filozófia. A zene a bor, mely új alkotásra lelkesít… Nincs barátom, egyedül kell élnem; de jól tudom, hogy művészetemben Isten hozzám közelebb áll, mint másokhoz. Félelem nélkül érintkezem vele. Mindenkor felismertem és megértettem őt… Nem tudjuk, mi kölcsönöz nekünk felismerést; a … vetőmagnak nedves, elektromosan meleg talajra van szüksége, hogy kihajtson, gondolkozzék, kifejezze magát. A zene az elektromos talaj, amelyben a szellem él, gondolkozik, feltalál… Minden, ami elektromos, a szellemet zenei, folyó, kiáradó alkotásra ösztönzi. Én villamos természetű vagyok.”
Nem mesélsz róla, mert nem értené még csak azt sem, hogy jön ez ide…
Pedig ha tudná… ha elmondhatnád, akár csak “véletlen” szóbahozva, hogy bizony az igazi komolyzene maga a varázslat. Mikor kétkedve rádnézne mire is gondolsz, csak finoman megkapargatnád a dolgok felszínét.
Megemítenéd neki kicsit misztikus történetként az ifjú Schillert aki a vándorlása során megismerkedett Christian Gottfried Körnerrel aki az ifjú Schiller lelki barátjává és szellemi tanárává vált. Aki nem csupán műveltséggel rendelkezett, hanem jártas volt az úgynevezett titkos tudományokban is ráadásul jó eséllyel kapcsolatban állt a legendák övezte (alkimista, rózsakeresztes, pap-mágus) Saint Germain gróffal, aki egy ideig vélhetően ezidőtájt ott tartózkodott. Taglalnád kicsit, hogy Schiller Körner révén ismerte meg a teozófiát (theos – Isten, sophia – bölcsesség) és ebből fakadó boldogságának az Örömódában adott hangot.
Amikor végképp nem érti miről mesélsz, csak mosolyogva hozzáteszed, hogy ezt a magasztaló költeményt később Beethoven zenésítette meg, és ez ma az egyesült Európa himnusza.
Ezután hagynád, hogy az amit csak úgy mellesleg “véletlen” elmeséltél neki, az áthassa egész lényét.
Mert áthatja. Nem is lehet másképp. A varázslat megtörtént. Mert te meséltél és ő hallgatott téged. A fülén át ami egy központi érzékszerv, amit hallott, az közvetlenül a bensőjébe jutott. Az igazság áthatotta, még akkor is, ha nem értette.
A fül az igazság és a hazugságnak is hű szövettségese. Ebben különbözik a szemtől, amelynél az észlelt dolgok kívül maradnak. Amit hallunk, az megragad minket. A dobhártyán keresztül a hangok eljutnak a fül belsejébe. Ott a hallócsontocskákba, s velük a csontos csigára ütköznek, melynek vizes belsejében ott függ a hártyás csiga…a csontos, mind a hártyás csiga spirális alakú. A spirál egy pontból kiinduló, a végtelenbe futó, transzcendens nyitott kanyar. Minden a fül belsejébe hatoló hang visszaverődik a spirálmenetekben, a végtelenbe futó kanyarokban.
A rezgések logaritmikusan fokozódnak, s végül elhagyják az anyagi világot, és elérik a már mérhetetlent. Minden hallott dolog a végtelenbe olvad. Megérintetted a valóságot a lényén át.
Szóval elmondtad, és ha nem is értett mindent, ha nem is tudta ki az a Schiller, vagy mi az az Örömóda vagy épp Beethoven 9. szimfóniájáról sincs túl sok fogalma…és azt sem tudta hogy van Európának himnusza, akkor is áthatotta valami abból ahogyan te meséltél arról ami igazán érték és különleges, és ezzel összekötötted őt a legmagasztosabbal amivel lehet, a valósággal.
De nincs, sem Örömóda, sem 9. szimfónia, sem Saint Germain, sem a Teózófiál által inspirált himnusz, sem Beethoven. A fül transzcendensbe vesző hallójáratai csak a szomszéd kutya csaholását vezetik az égbe legfeljebb.
A te csönded a fülcimpáid külsején kapargató körmöd hegye sercegése szántja fel csupán.
Van amikor nincs mit tenni. elbúcsúztok békével egymástól.
Te pedig, hogy szomorú lelked békére találjon, meghallgatod az egész 9. szimfóniát és hagyod hogy magával ragadjon a Beethoven varázslata.
Közben elmeditálgatsz Heidegger aranyköpésén:
